Oldalak

2015. december 12., szombat

A fel nem használt tudás - Foodies filmkritika



A csúcsgasztronómia legfőbb
problémája, hogy nem 
jutott el a nagyközönséghez.
(Ferran Adriá)*

A foodie szónak nincs is igazán magyar megfelelője: ha rákeresünk, az ínyenctől a hobbiszakácsig sokféle fordítást találunk, és az angol definíciók is egészen különbözőek. A foodie életének meghatározója az étel, szeret enni és felfedezni a gasztronómia terén. A foodie napjaink teremtménye, aki nem létezhet a fogyasztói társadalom nélkül. Extrém képviselőiről szól a Foodies című dokumentumfilm, ami magyar fordításban a Világevők címet kapta.


Létezik ugyanis egy csoport, aki azért utazza körbe a bolygót, hogy a világ legjobb éttermeiben egyen. A motivációk egészen különbözőek, a filmben öt világevőt követhetünk nyomon, és a beszélgetésekből megismerhetjük a személyiségüket. Mindannyian blogot vezetnek éttermi tapasztalataikról, és véleményük meghatározó a gasztronómia terén: több ezren hagyatkoznak rájuk, mielőtt étterembe indulnának a világ körül. 

Aki gasztronómiai orgiára, fantasztikus ételekre számít a filmben, az talán egy kicsit csalódni fog: a film bemutat jó néhány éttermet a csúcsgasztronómia világából, de valójában nem az ételek kapnak főszerepet. A Foodies egy jelenségről beszél, egészen objektíven, ami nagyon helyes így, mert nehéz eldönteni, pozitív vagy negatív dologról beszélünk-e.

Mert miközben néztem a filmet, egy percig sem éreztem azt, hogy ez az életmód irigyelni való dolog. Persze szívesen bejárnám a csúcséttermeket: némelyikért a távolból rajongok, miközben valószínűleg sosem fogom kóstolni a kreációkat. A filmben szereplő emberek - és számos más társuk - az összes pénzüket arra költik, hogy utaznak a világban és iszonyú összegeket fizetnek egy-egy ebédért és vacsoráért. Amit esznek, értékelik, és írnak róla, erősen befolyásolva így az éttermek megítélését, hiszen rengeteg olvasójuk, követőjük van. A séfek legtöbbje pedig igyekszik nagyot alakítani. Gondoljunk csak bele: a világevők nap mint nap a legkifinomultabb ízeket eszik, többet kóstoltak a csúcsgasztronómiából, mint a séfek maguk. De csak ennyi egy étterem? Az ételek megítélése?

Fontos a produktum és kritikusként ezt kell értékelniük. De az étel készítésnek ezen a szintjén sokkal többről van szó. Ami a tányérra kerül, egy hosszas kreatív folyamat, fejlődés eredménye. Egy egész filozófiát tükröz az ételekről, sokszor a gyökerekig visszanyúlva és onnan újra felemelve. Szól a csapatról, az emberek egymásra hatásáról, a tapasztalatról ami aztán valami egészen újjá formálódik. Nem lehet véletlen, hogy Ferran Adriá és René Redzepi is a kreativitás lényegét kutatja. A foodie értékeli a kinézetet, a technikát, az ízeket, a minőséget. De foglalkozik-e azzal, hogy mit mesél el a tányér? Azonosul-e a filozófiával, ami egy éttermet áthat? Az ételért való rajongás, egy tökéletes tányér értéke csorbulhat-e náluk, ha nem érzik át a mögöttes gondolatot? Ekkora tudás birtokában kissé luxus csak az ízekre hivatkozni. Ezek a séfek nem csak csúcsszakácsok, hanem korunk nagy gondolkodói az ételekről. Az éttermek filozófiákat, külön világokat tükröznek, irányokat mutatnak, de a filmben szereplő foodie-k csak az ételekről beszélnek. Az öt világevő közül csak egyikük, Steven Plotnicki említi, hogy művészeti alkotásként tekint a tányérokra.

És talán épp ezért nem tudok azonosulni velük egészen: fantasztikus a tökéletességre való törekvés, de számomra sokkal lenyűgözőbb a gondolkodásmód, az alapanyagok tisztelete és a kulturális kötődések. A világ legtökéletesebb ételeit kóstolni hihetetlen élmény lehet, de ennyi tudás, kóstolás birtokában szinte pazarlás nem összegezni és valamiféle rendszerbe helyezni a tapasztalatokat. Ezek a világevők több rálátással rendelkeznek a kortárs (csúcs)gasztronómiára, mint a séfek maguk: több ételt kóstoltak, több étteremben jártak, elképesztően széles spektrumot tudnak összevetni és rangsorolni. Az éttermi élményből azonban csak a végtermék, az étel értékelése az, ami megtörténik, miközben sokkal komplexebb élményről beszélünk. És ismét csak Ferran Adriá szavait tudom idézni:
"A képzőművészettel ellentétben napjaink gasztronómiáját soha nem tanulmányozták vagy elemezték hasonló alapossággal. Bár vannak a főzés múltjával foglalkozó történészek, elsődleges céljuk az ételek és elkészítésük korokon átívelő történelmének dokumentálása és megértése, nem pedig a kortárs csúcsgasztronómia főbb irányzatainak és vezető alakjainak tanulmányozása, ahogy azt a művészettörténészek a kortárs művészettel és a művészekkel teszik. A kortárs szakácsok által kiadott könyvek zöme nem tesz kísérletet a főzési stílusuk alapját képező alkotói (kreatív) folyamatok és módszerek rendszerezésére; az elBulli fejlődésének és kreatív módszereinek elemzése e hiányosságot próbálja pótolni."**
A foodiek azok, akik minden tudás birtokában vannak ahhoz, hogy ez a rendszerezés megtörténjen. Ám a film  bemutatása szerint ez - egyelőre - nem szempont. A cél a tökéletesség keresése, az éttermek rangsorolása. A közösséggé formálódó csapat azon dolgozik, hogy új éttermi értékelési rendszert dolgozzanak ki, és egy olyan kalauzt hozzanak létre, amely konkurenciája a Michelin Guide-nak. Kérdés, hogy szüksége van-e a világnak még egy kalauzra? Ahhoz, hogy a foodie-k tábora tovább növekedjen, mindenképp eszköz. De a nagy számok törvénye alapján biztos vagyok benne, hogy idővel lesz egy csapat világevő, akik többet akarnak az ételek kóstolásánál. Akik az ízlelés mellett az eszükkel és szívükkel egyszerre nyúlnak a gasztronómiához. Szerintem tőlük fog igazán sokat tanulni a világ.

A film szereplői a San Sebastian Film Festival-on.
(Forrás: Facebook)
--
A filmben szereplő foodie-k és blogjaik:
Andy Hayler 

--
*Magyar Konyha, 35. évf. 1-2. szám, 8.o.
** Ferran Adriá - Juli Soler - Albert Adriá: Egy nap az elBulliban, Alexandra Kiadó, 2009, 400. o.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése